Ahogy korábban írtuk, végül vettünk egy autót Aucklandben. Egy kisebb Nissan mellett döntöttünk, mert nem terveztünk benne aludni, amit itt sokan csinálnak. Az utazóknak az utazást és szállást tekintve több típusa van: 

Azt viszont érdemes tudni, hogy az autó Új-Zélandon, és főleg a Déli-szigeten alapvető eszköz. Itt a 60 km távolságra lévő városkát is a szomszédnak tekintik. Kicsit másképp működnek a dolgok errefelé, általában érdemes jobban előre tervezni a tankolással, vagy a vásárlással. Egyik nap például a szállásadónk kutyáját sétáltattuk, amikor leszólított minket egy ázsiai pár, hogy merre van a városban a benzinkút. Mondtuk neki, hogy itt nincsen, a legközelebbi 20 km-re van. Először nem akarták elhinni, és csodálkozva visszakérdeztek. De aztán végül is hittek nekünk, elvégre úgy tűnt, tényleg ismerősek vagyunk a környéken (ha helyinek akarsz tűnni, végy magadhoz egy kutyát és vidd el sétálni – bevált recept). Vagy ugyanez igaz a bevásárlásra is, ahol laktunk, Arrowtownban nem volt semmi közért, sem szupermarket, ahol élelmiszert tudtunk volna vásárolni, ehhez szintén 20 km-t kellett vezetni, bár nekik ez az autóval megtett 20km-es út olyan, mintha mi gyalog elsétálnánk a sarki közértig.

Na de visszatérve az útra, végül is beleugrottunk egy autóvételbe, az adásvétel során a kocsiban kézzel megírt szerződésen erre felé nem kell meglepődni, ez itt így megy. Az autóban „csak” 138.000 km volt, ami Új-Zélandon egy ’97-es autóhoz képest nagyon alacsony kilométer szám. Azt tudni kell az itteni autókról, hogy a régebbi autókat nem tudják szinte sehol eladni, mivel egy szigeten vannak, távol mindentől, és egyébként is a kormány jobb oldalon van, tehát ezzel sok ország kiesett a potenciális vevőket tekintve. Ezért olyan 200-400.000 Ft körül már egész jó autókat lehet venni.

Szóval ezzel a kocsival vágtunk neki a nagyjából 1500 kilométeres útnak, a bal oldalon vezetve, automata váltóval, bekészített fényképezőgéppel. 

A vezetés amúgy néha egyszerű és szinte már unalmas, máskor viszont nagyon is koncentrálni kell és elkél a komolyabb tapasztalat az utakon. A Déli-szigeten mi két típusú úton mentünk végig. Az egyik a totál egyenes útszakasz, amelybe 30 kilométerenként belecsempésztek egy enyhe kanyart, hogy az ember azért érezze, hogy tényleg autót vezet, ne menjen át robotpilótába, és még ébren is maradjon. A másik a szerpentin, a gyomrot nem kímélő kacskaringós útszakasz, amelyen nekünk nagyon tetszett, hogy minden kanyar előtt ki van téve, hogy mennyivel ajánlott bevenni a kanyart. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, hiszen nem ismertük az utat. Tetszett nekünk az is, hogy elvétve találni a hosszú, nem túl változatos utakon olyan táblákat, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy figyeljünk oda, hogy mennyire biztonságosan vezetünk, például: tarts egy kis pihenőt, ha már fáradtnak érzed magad; vagy cserélgessétek a kormányt utastársaiddal, és osszátok meg a vezetést. Mi is tartottuk magunkat ehhez, az 1500 km hosszú úton mindketten vezettünk, igaz, ezt sikerült 1400/100 km arányban megosztani.

Ezt az utat mi 3 nap alatt tettük meg, mert megálltunk Wellingtonban, illetve Christchurchben is egy-egy éjszakára. Azt érdemes tudni, hogy arra az időre, amit a GPS mond, még rá kell számolni 1-2 órát, és akkor kijön a tényleges idő, amennyi alatt el lehet jutni A pontból B pontba. A maximum sebesség 100 km/h, és ami vicces, hogy ez ugyanúgy vonatkozik a teljesen egyenes útszakaszokra (mondanám, hogy autópályára, de abból nagyjából 10 km (!) van a Déli-szigeten), valamint a nagyon kanyargós utakra is.

Az úton azt élveztük a legjobban, illetve amiért jó döntés volt autóval lemenni a lerepülés helyett, hogy végig előttünk volt a táj, és láttuk, ahogyan az átalakul haladva egyre délebbre, és elképesztő „wow”-pillanatokat okozott nekünk a természet szépsége, melyből próbálunk kis ízelítőt adni a képekkel. A legnagyobb kihívás az volt az úton egyébként, hogy ne álljunk meg minden 10. kilométeren, mert a táj annyira fantasztikus volt, hogy legszívesebben 5 percenként megálltunk volna egy fotót készíteni.