Nem gondoltam volna, hogy ilyen előfordulhat abban az országban, ahol a gyalogátkelőhelyen mindig, százból százszor rögtön átengednek, vagy ahol nyugodtan megvárják, ahogy a megpakolt, ámbár kis motorral rendelkező kocsink felküzdi magát az emelkedőn. De megtörtént, vezetés közben egy órán belül nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor is ledudáltak minket - mindezt persze az Északi Szigeten. Úgy tűnik, túlságosan is átvettük a Déli Sziget nyugodtságát és hozzászoktunk az ottani üres utakhoz. 

A két sziget közötti három órás hajózást szinte végig a komp elejéről élveztem, jól jött a szélálló kabát, ugyanis anélkül elég kellemetlen lett volna az ott tartózkodás. Wellingtonba érkezéskor a fedélzeten beálltunk az emberek mögé, akikről azt hittük, hogy a kocsikhoz vezető lépcsőkhöz állnak. Pár perc várakozás után észrevettük, hogy nem is oda állunk sorba, ahonnan még induláskor feljöttünk, és kiderült, hogy az autónkhoz már rég le kellett volna mennünk. Ezután mint egy filmjelenet: lerohantunk a szűk lépcsőházban, az ajtóban állt az autónk, kocsi ajtó kinyit, táskákat bedob, beugrik, slusszkulcsot elfordít, kézifék kienged, P-ből D-be vált és már megyünk is - pont időben.

A kompról való lekanyarodás után rögtön óriási forgalomban találtuk magunkat, legalábbis a Déli Sziget után annak tűnt. Hangzavar, benzinszag, tömeg - néztünk egymásra, hogy hova kerültünk? Pár órája még nyugodt volt minden körülöttünk, most pedig Wellington külsőtől kiborulunk. Még jó, hogy nem Budapestre, vagy Londonba érkeztünk a Déli Sziget után.

Aucklandbe menet megálltunk még Tauponál és Rotorua környékén. A képek a látványból ugyan visszaadnak valamit, de az igazi élményhez a szagok is szükségesek. Furcsa, hogy északra jöttünk és melegebb van, mint délen, sőt a nap is korábban megy le. Itt ugyebár fordítva működnek a dolgok, de hát pont ezért szeretjük Új-Zélandot.